Erről olvasok most...
Rengeteg jó könyvet vettem és bele is merültem a tudattágításba. Most épp a "Szavak ablakok vagy falak" címűt olvasom Dr. Marshal B Rosenbergtől. Ő az EMK szülőatyja.
Sokat gondolkodom olvasás közben, mert rengeteg emlék jön elő, amikor a példákhoz hasonló szituációkban, a megírt forgatókönyv szerint cselekedtem, vagy csak emlékeztet arra, amivel magam is küzdök. Valószínűleg ezért is haladok lassabban ezzel és az ehhez hasonló könyvvel/könyvekkel mint pl. a Harry Potter-rel, Katedrálissal. Ezek 5x olyan vastagok, mégis pár nap alatt végzek velük. Szóval nem a sebesség az oka. :)
Az EMK első alkotó eleme az ítélkezés nélküli megfigyelés:
Idézet:
"Az egyik EMK-s foglakozáson az egyik kollégiumi diák a szobatársáról beszélt, aki annyira hangosan hallgatja a magnóját, hogy nem tud tőle aludni. Amikor kérdeztem tőle mit érez, így felelt: "-Úgy érzem, hogy nem helyénvaló ilyen késő este zenét hallgatni." Rámutattam, amikor az "érzem" szó után a "hogy" szót használja, akkor a véleményét fogalmazza meg és nem az érzéseit. Megkértem, próbálja újra: "- Úgy érzem, ha valaki ilyet tesz, az személyiségzavarra utal." Elmagyaráztam, hogy ez még mindig vélemény volt, nem pedig érzés. Elgondolkodott, majd idegesen kijelentette: "-Semmilyen érzésem sincs az üggyel kapcsolatban!"
Ennek a diáknak nyilván erős érzései voltak, ám nemhogy megfogalmazni de még csak fölismerni sem tudta őket! Gyakori jelenség az érzelmek azonosításának és kifejezésének ilyen nehezítettsége. [..] ..különösen jellemző ez olyan emberekre, akiknek a munkaköre, illetve munkaköri szabályzata, nem bátorítja őket az érzelmeik kimutatására. A családok nagyon megszenvedik, ha tagjaik nem képesek az érzelmeik kifejezésére."
Ezt a kis szösszenetet azért ragadtam ki, mert nekem is nehézségeim vannak azzal, hogy beazonosítsam mit is érzek az adott szituációban. Van, hogy olyan sokáig morfondírozok csupán csak magán az érzelmen, hogy teljesen elszáll és a végén már azon gondolkodom min is gondolkoztam. :D Szerencsére a könyvben van egy csomó érzelem felsorolva, amik segítik a nevén nevezést. Mindenesetre még elég döcögős számomra a dolog.
Egyébként ugyanezen az oldalon volt egy szituáció, ahol egy hölgy a másnapi foglalkozásra magával vitte a férjét és ott a következőt mondta neki: "Úgy érzem magam mintha egy fallal élnék együtt." A férj reakciója tökéletesen alátámasztotta az elhangzott állítást: néma és mozdulatlan maradt. A hölgy elkeseredetten mondta Rosenbergnek: "Látod! Mindig ez történik! Csak ül és egy szót sem szól!" Rosenberg azt válaszolta: "Azt hallom ki a szavaidból hogy magányosnak érzed magad, és több érzelmi kapcsolatra vágysz a férjeddel." Egyetértett a feleség ezzel a megállapítással, ekkor megpróbálta rányitni a szemét arra, hogy azt amit mondott, a férje inkább kritikának értelmezheti és nem arra való biztatásnak, hogy kapcsolódjon az ő érzelmeihez. Az ilyen kijelentések ráadásul sokszor önbeteljesítő jóslatokként is működnek. A férj aki azt a kritikát hallja, hogy olyan mint egy fal, megbántódva visszahúzódik -akár egy fal- és így a feleség véleménye is megerősödik róla. Magán véleményem, hogy valószínűleg a férj is elhiszi magáról egy idő után ezt az állítást. Ha sokat hallod, nehéz kiverni a fejedből.
Szerintem tökéletesen hozza a problémát ez a két példa. Felismerhető hol a bibi.Majdnem mindannyian ebbe nőttünk bele. Az ilyenfajta kommunikációt Életidegen kommunikációként nevezi Rosenberg. Erről hamarosan írok bővebben is.
Alapvetően arra treníroznak minket, hogy folyamatosan a fejünkben éljünk, eltávolodva érzéseinktől és azt találgassuk: - Vajon mások szerint, mit helyénvaló tennem vagy mondanom?
Rosenberg a következő saját élményét írta le: .."Hogy miként kezdődhet meg az érzéseinktől való eltávolodás, azt jól pédázza saját , 9 éves kori esetem. Egyik nap tanítás után elbújtam az osztályteremben, mert az iskola előtt néhány fiú várt, hogy alaposan elagyabugyáljon. Egy tanárnő észrevett és felszólított, hogy távozzak. Amikor elmagyaráztam neki, hogy félek kimenni az épületből, így szólt: - ..a nagyfiúk nem félnek.. Néhány évvel később a sport terén kaptam hasonló jellegű tanítást. Az edzők azokat a játékosokat dicsérték meg, akik hajlandóak voltak mindent beleadni és még akkor is tovább játszottak, amikor már elviselhetetlen testi fájdalmat éreztek. Ezt a leckét oly remekül megtanultam, hogy később egy teljes hónapon át játszottam baseballt, kezeletlen csukló töréssel"...
Nagyon gondolatba ejtő. Bizonyára mindenki fel tudna sorolni olyan hasonló eseteket, amik vele történtek és olyan is lenne, amikor ő maga volt, aki hasonlóan trenírozott másokat. Nekem is van ilyen. Kapásból tudnám sorolni perceken keresztül. Sajnos.
Hát sokminden van fent erről, íme az egyik:
Ugrás a következő oldalra: