Ami azonnal és szembeötlően változott.
Az embernek foglama sincs mennyi fölösleges pótcselekvést csinál, mindaddig amíg elkezdi elhagyni őket. Természetesen, mivel tudatosabban kezdesz gondolkodni, így minden változásra azonnal felfigyelsz, legalábbis rövid időn belül. Pár nap és egyszer csak a homlokodra csapsz hogy: Jééé!
Hehe... na igen, pont így jártam. Még most is nevetnem kell ha visszagondolok arra, hogy milyen gyakran döbbentem meg az első pár héten.
Az első az étkezés volt. Hipnózis előtt nem ettem, korán indultunk, mivel 10-kor már fent kellett lennem. Hazafelé megettem 3 barackot. Mire megérkeztünk drága szeretett szülővárosomba, addigra azt gondoltam, hogy már éhes vagyok. Kiszedtem a szokásos adagot aminek egyszerűen a felét tudtam megenni, majd jött a: köszönöm elég! érzés. Este ugyanígy jártam, vagyis még ígyebbül, mert bizony a harmadát ettem meg egy olyan halkonzervnek, amiből képes voltam hármat is megenni egy ültő helyemben. Ja és még mindig azt éreztem, hogy férne, csak már rosszul voltam a mennyiségtől, de, hogy olyan érzésem legyen, hogy: köszönöm nem! el sem tudtam képzelni! Pedig nagy fantasy rajongó vagyok. (Van egy kis kocka beütésem. :D)
A másik ami szintén még aznap este engem is nagyon megdöbbentett, az a gyerkőcömhöz való viszonyom. Valahogy nem tudtunk kapcsolódni, ami egyértelműen az én hibám volt. Annyira jó lett volna vele játszani, de egyszerűen nem ment. Ha mégis leültem pl. valamiylen állatosat játszani, akkor azonnal elkezdtem közben pakolászni, folyton ott járt az agyam, hogy mi megy a tv-ben, kaptam e mailt és ki írt a facebookon. Egyszerűen nem tudtam ott lenni! Akárhogy is bántott, képtelen voltam magamon uralkodni. Kis idő múlva már kismanó zavart el mondván, hogy játékra alkalmatlan vagyok... Jogos.
Többször is előfordult, hogy számítógépezés közben odajött hozzám valamit mutatni. Rajz, tánc... bármi. Egy gyors pillantást vetettem rá, (szerintem fel sem fogtam mit látok) majd egy gyors műmosoly és visszafordultam a géphez. Szegény drágám, még most is könnybelábad a szemem ha arra gondolok, milyen sz@r érzés lehetett ez neki.
Na de itt jön a hipnózis utáni első este! Háhá!
Szóval ülök a gépnél odajön pindur-pandúr hogy: Anya! én pedig odafordultam, a szemébe néztem, és az asztalra könyökölve az államat a tenyerembe téve azt kérdeztem, hogy: tessék? (Közben totál magától, mosolyra húzódott a szám.)
Azt éreztem: abban a pillanatban semmi sem érdekel csak az, hogy mit mond nekem az a gyöngyszem aki a kicsilányom. :) Az egészben az a vicces, hogy ez annyira más és őszinte viselkedés volt tőlem, hogy ő is, meg én is meghökkentünk. Még el is nevettük magunkat. :D Ő egy picit hátralépett és kissé bizonytalan hangon megkérdezte: Jössz játszani? ... erre felpattantam, hogy igen és minden vágyam az volt, hogy együtt bolondozzunk, alkossunk. A kis drágám, hogy felpörgött, ugra-bugrált és csacsogott mellettem, amíg átértünk a szobájába. Egy nagyon izgalmas történetet találtunk ki és kb. másfél órán át megállás nélkül -amíg azt nem mondta, hogy folytassuk holnap- ment a nagy játszás. Másnap természetesen folytattuk a sztorit és a végén ő mondta már, -közben megölelt- hogy köszöni a játékot de ez a történet most eddig tartott. :D
Ellenben az enyém: Tovább is van! Mondjam még? ...
Kelj fel és járj! életérzés :)
nyomd a gombot: